Dr. Barla Szabó Péter 1999-2005 között a Pécsi Janus Pannonius Gimnázium diákja volt, 2010-ben végzett a Pécsi Orvostudományi Egyetemen fogorvosként, Kaposváron dolgozott három évig, majd 2013-ban szájsebész szakvizsgát tett, ezután fél évet szakmai ösztöndíjjal Düsseldorfban töltött. 2014-től Sopronban egy családi vállalkozás, a BARLADENT orvosa.
Beszélgetőtársam Dr. Barla Szabó Péter fogorvos, szájsebész. Beszélgetésünk apropója pedig egy nagylelkű felajánlás – de erről kicsit később.
Izgalmas és kicsit fura számomra ez a szituáció. Péter a tanítványom volt, s nemcsak magyart és történelmet tanítottam neki, de osztályfőnöke is voltam hat évig. Tehát szinte kisfiúként ismertem meg (12 évesen), de leginkább 16-18 évesen él az emlékezetemben mint jól tanuló, kritikus, öntudatos, jó humorú diákja egy olyan osztálynak, melynek tagjai gyakran hivatkoztak az emberi és személyiségi jogaikra, melyben havonta fontolgatta valaki az (akkor még létező) ombudsman-hoz fordulást, mely Legyen ön is milliomost rendezett a tanároknak, s azt filmre is vette stb.
Most pedig komoly felnőtt férfi feleséggel, két kislánnyal, sikeres fogorvosi praxissal, akinek eszébe jutott egykori alma matere, s talán kislányai jövendő tanulmányaira is gondolva fontosnak vélte, hogy hozzájáruljon a magyar közoktatás jobbá tételéhez.
Péter, kezdjük egy kis múltidézéssel. (Kb. egy tíz évvel ezelőtti osztálytalálkozó óta tegeződünk, maradjunk ennél a formánál most is, rendben?) 1999-ben kerültél a Janusba egy hatosztályos gimnáziumi osztályba. Akkoriban nem sok ilyen képzés volt a városban, miért hagytad el az általános iskolát?
Talán a váltás legfőbb oka az volt, hogy nem igazán éreztem jól magam az általános iskolában, ahova jártam. Én abba az iskolába egy másik általánosból érkeztem 4. osztályba, és az osztályközösség sohasem fogadott be igazán. Már akkoriban is nagyon jó híre volt a Janusnak, és a hatosztályos képzésnek, és arra gondoltunk a szüleimmel, hogy miért ne próbálhatnám meg. Ez – utólag visszagondolva – egyike volt életem legjobb döntéseinek, mert egy olyan osztály- és iskolaközösség része lehettem, ami a mai napig hatással van az személyiségemre.
Milyennek láttad kisdiákként, majd „ifjú titánként” a Janust?
Nagyon érdekes, hogy kevés dolgot tudok részletesen visszaidézni a gyermekkoromból, de még mindig élénken él bennem az élmény, mikor először jártam a Janusban a felvételi vizsga kapcsán. Mint az később is bebizonyosodott, teljesen más közeg volt, mint az általános iskola. Magázódnunk kellett a tanárainkkal, és a mindennapos készülések, felelések is újdonságot jelentettek egy frissen bekerült 7. osztályos számára. Azt hiszem, ez egy komoly lépcső volt a felnőtté válás felé vezető úton. „Ifjú titánként” pedig már főleg az iskolában szövődött barátságok és emberi kapcsolatok azok, amelyekre szívesen emlékszem vissza. Nem titok, hogy az első nagy szerelmemet is az iskola falai között ismertem meg, és a barátokkal – bár sajnos messzire sodort minket egymástól az élet – a mai napig, ha hallunk egymásról, az kicsit olyan érzés, mintha ott folytatnánk, ahol annak idején abbahagytuk.
Mi a legviccesebb emléked ezekből az évekből?
Az egyik legviccesebb, amikor húsvétkor Tütü barátommal elmentünk meglocsolni a matektanárunkat, akivel köztudottan konfliktusos kapcsolatunk volt. Fogalmazzunk úgy, hogy voltak egymással súrlódásaink. Amikor a tanárnő 2×2 szódásszifon elől rohant sikítva, az az érzés felbecsülhetetlen. ☺
Egy ilyen szódavizes akcióban nekem is volt részem ☺ És melyek a legmeghatározóbb benyomásaid a gimnáziumi éveidből?
Mi, vagyis én ezen iskola falai között váltunk felnőtté. És ezt a felnőtté válást nem csak arra értem, hogy nagykorúak lettünk, és leérettségiztünk, hanem ezekben az években váltunk azzá, akik ma is vagyunk. Egy olyan jó gimnáziumnak, mint a Janus, egy olyan osztályközösségnek, mint a miénk, és egy olyan tanári gárdának, amely minket tanított, nagyon komoly személyiségformáló hatása van. Ha intellektuálisan nem is voltunk a tanárainkkal még akkoriban azonos szinten, de legalábbis partnernek tekintettek bennünket, a szó legnemesebb értelmében a nevelőink voltak. Néha elgondolkozom azon, milyen jó lenne a mai fejemmel, a mostani élettapasztalatommal beülni Valusek tanárnő irodalomórájára, és versekről, novellákról beszélgetni. Tényleg tanárnő, nem csinálunk egy ilyet? ☺
Szívesen, a legközelebbi osztálytalálkozón? Vagy online? Újra elővehetnénk az Iskola a határont.
„Tulajdonképpen micsoda lappangó, rejtett, megbízható boldogság ez, velük lenni. Igazán kinyalhatják a fenekemet, de ha ez a vén marha most beleesne a korlátról a vízbe, utána ugranék, mint a mindennapi kenyeremért. Nem is a szép szeméért. De hát össze vagyunk kötözve, s még csak nem is úgy, mint a hegymászók vagy a szeretők, nem azzal a részünkkel, amelyiknek neve, honossága, lakcíme van, s tesz-vesz, szerepel, ugrál a világban, hanem igazában nagyobbik részünkkel vagyunk összekötözve, amelyik nézi mindezt. Tejsav vagy gyanta, valami kitermelődött izomlázból, sebekből, sárból, hóból, életünk gyalázatából és csodáiból; valami kenyérízű, ami nélkül most már nehéz volna meglenni.”
Azóta is, akárhányszor tanítom Ottlik regényét, a veletek megtapasztalt „sár és hó” mindig felidéződik az emlékezetemben.
Voltak-e személyiségedet meghatározó tanáregyéniségek? Bognárok? Schulzék? Balabánok?
Abszolút! A teljesség igénye nélkül, ha kiemelhetek két embert, akiktől rengeteget tanultam: Blazsekné Licsár Ágnes és Keresztesné Borsos Sarolta. Mindkettőjüknek nagyon sokat köszönhetek, mindkettőjüktől rendkívül sokat kaptam, és elsősorban nem csak tudást, hanem önbizalmat, mert ráébresztettek arra, hogy ha igazán akarom, akkor bármit képest vagyok megérteni és megtanulni is, még olyan dolgokat is, amikhez nincs feltétlenül érzékem, affinitásom. Mindkettőjük nagybetűs pedagógus, szerencsés vagyok, hogy a diákjuk lehettem.
Milyennek látod mai szemmel az itt eltöltött éveket?
Mindig szívesen gondolok a Janusban eltöltött hat évemre. Tisztában vagyok vele, mennyi mindent kaptam ettől az iskolától. Hálás vagyok a sorsnak, hogy úgy hozta, hogy itt nőhettem fel, és érettségizhettem le. A felajánlásom is tulajdonképpen ezzel a hálámmal kapcsolatos.
Beszéljünk a felajánlásodról. Mi is ez pontosan?
Szerettem volna támogatni az iskolát, illetve a diákokat. Már egy ideje érlelődött bennem a gondolat, hogy itt az ideje egy picit vissza is adni abból a sok mindenből, amit én magam kaptam. És hát mi lehetne ennek annál jobb módja, minthogy olyan közösségre fordítom ezt a támogatást és energiát, amelyet ismerek, és amelyben megbízom. De nem szerettem volna, ha ez a dolog kimerülne csupán a puszta anyagiakban, azt szerettem volna, ha a közösség is profitál, fejlődik általa. Így azt találtam ki, hogy a felajánlott összeget az az osztály kapja meg, és fordíthatja osztálykirándulásra, amelyik az adott évben a legtöbbet teszi le az asztalra. Nem csak a tanulmányok terén, hanem bármilyen az iskoláért, közösségért végzett munka is számítson bele a versenybe. Mert a tudás is fontos, de talán van, ami még annál is fontosabb: a közösség.
Azért azt áruljuk el, hogy egymillió forintot ajánlottál fel. Konkretizáltad-e az odaítélés szempontjait?
Van néhány ötletem, hogy mit lenne érdemes figyelembe venni, pl.: ha egy osztály vállalkozik rá, hogy kifesti a termét, vagy egyéb módon teszi élhetővé az épületet; ha egy osztályból néhány tanuló rendszeresen segíti a társait; ha egy osztály jó tanulmányi eredményt ér el; ha egy egész osztály részt vesz iskolai programok létrehozásában; ha a karácsonyi cipősdoboz adománygyűjtő akcióban a legtöbb ajándékcsomagot állítja össze stb. De a szempontrendszer kidolgozását a tanári karra és a DÖK-re bíznám. Minden tevékenységért meghatározott pont járna, s az aktuális állás egy tabellán folyamatosan követhető lenne a diákok számára. Nekem is tanulóév lesz ez az év, s majd ha látom, hogy működik, milyen a visszhangja a diákok körében, akkor döntenék a folytatásról.
Sajnos a magyar társadalomban nem nagyon terjedt el az a boldogabb országokban és régi demokráciákban működő gyakorlat, hogy azok, akik megtehetik, anyagi támogatásukkal odaálljanak egy jó ügy mellé vagy jótékonykodjanak. Te miért tettél így?
Felnőtt fejjel körbenézve a nagyvilágban azt látom, mintha picit elfelejtettük volna, mennyit számít a közösség, az összefogás ereje. A személyes életemben azt tapasztalom, hogy mindenki nagyon elfoglalt a saját dolgával, és hagyjuk elkallódni az emberi kapcsolatainkat. Nekem ez az összetartozás-érzés megvolt a Janusban. Talán a gimiben van az utolsó ilyen igazi közösség az életben, aztán jön az egyetem, ami már egészen más közeg. Végül a barátok szétszóródnak, elkezdődik a munka világa. Akik szerencsések, azoknak adatik olyan családi-baráti kör, amelyben hajlandóak tenni egymásért és a kapcsolatok fenntartásáért. De azt látom, ez a ritkább. Ezzel a versennyel szerettem volna egy picit ennek fontosságára ráébreszteni a diákokat.
Sok orvos elhagyja ezt az országot a megbecsültség hiánya, a rossz munkahelyi körülmények, a folyamatos stressz miatt. Te miért döntöttél úgy, hogy itthon maradsz?
Szerencsére a fogorvosok egy picit kilógnak ebből a sorból, és módjuk van arra, hogy itthon is rendezett anyagi körülmények között élhessenek. Azonban az orvos barátaim többsége sajnos ma már külföldön él. Nagyon szomorú vagyok emiatt, mert egyrészt rengeteg jó barátságom szakadt meg így, másrészt hazánk rengeteg értékes embert veszít el a kivándorlás miatt. A dolgok nem a jó irányba mennek, elég csak a pedagógusok helyzetére is gondolni. Pedig, ha egy országot elhagyja az értelmisége, arra az országra borús jövő vár.
Kicsit borongósra sikerült a vége, de bizakodjunk abban, hogy vannak olyan emberek – s erre éppen te vagy a példa – akik tisztában vannak az iskola, a közoktatás fontosságával.
Péter, köszönöm a beszélgetést.
Valusek Andrea
