Három év kényszerszünet után idén júliusban újra sor került a Szlovák Szabolcs tanár úr által szervezett Dráva-túrára. A hosszú kihagyást követően rendkívül népes csapat szerveződött jelenlegi, valamikori és leendő janusistákból.
A hagyományoknak megfelelően ezúttal is Őrtilostól, a Dráva-Mura összefolyásától indult a kenutúra. Sajnos egy kiadós zivatarnak köszönhetően az első éjszaka nem élvezhettük a táborhely mellett elhaladó vonatok dübörgését, a kerekek kattogását, mivel az időjárás a Szent Mihály-hegyen található erdei iskola épületébe száműzte a résztvevőket.
Az első napon megtett 45 folyamkilométer nem volt kaland nélküli: kényszerfürdők és elúszó napszemüvegek kísérték utunkat. A nap végén a vízvári szúnyogparadicsomba érkezve szembesültek új táborozóink a sátorállítás és a közös főzés élményével.
A következő szakaszon a közép-európai „Grand-kanyonba” vitt a folyó, ahol népes gyurgyalagkolónia csiripelésétől visszhangzott a magaspart. A ki-kibukkanó kavicspadokon töltődtek fel a résztvevők némi energiával, hogy bírják az aznapra előirányzott 40 folyamkilométert, amit a barcsi, soha véget nem érő nagy kanyar zárt le. A civilizációba visszatérve mindenki örömmel vette tudomásul, hogy – a tanár úr helyi kapcsolatainak hála – a társaság nagyon gyorsan jutott a jól megérdemelt pizzájához.
A hosszú szakaszokat magunk mögött hagyva lassabb és rövidebb távok vártak ránk: Szentborbásig mindössze 19, Drávasztáráig 18 és Vejtig 20 folyamkilométer. Ennek megfelelően a tanár úr későbbi indulást és hosszasabb fürdőzéseket, dagonyázásokat irányzott elő a Drávában, amit nem kis megkönnyebbüléssel vett tudomásul a társaság, mivel a túra ideje alatt az átlagosan 34 fokos hőmérséklet és a mentőmellény is melegített bennünket. A szentborbási gyönyörű táborhely és vízben csorgás élményét némiképp elhomályosította az a szúnyogsereg, amely a sátorba száműzött minket a répáscsirke elfogyasztására, mivel nem akartuk extra mennyiségű fehérjével dúsítani a vacsoránkat. Szerencsére a tábortűz és/vagy a mályvacukor sikeresen távol tartotta a szúrós fenevadakat, és hajnalban csak az aranysakál nyüszítése keltett újabb riadalmat.
Sztára felé csorogva hatalmas szerencsével sikerült olyan fürdőhelyre bukkanni, ahol a vállalkozó szellemű túrázók 2,5-3 méteres magasságból ugráltak a Drávába. Ki-ki vérmérsékletének megfelelően szórakoztatta a többieket: szimpla bombák, talpasok és székkel ugrás szerepelt a repertoárban. A közös esti kihívása ezúttal nem a szúnyoghad, hanem az a tény volt, hogy a csapat hatalmas étvágya miatt a tanár úr két bográcsban volt kénytelen babgulyást főzni.
Az utolsó etap lényegesen rövidebbnek tűnt, mint az előzőek, valószínűleg azért, mert egy hét alatt rutint szerzett a társaság abban, hogyan lehet a lehető legkisebb energiabefektetéssel a lehető legnagyobbat húzni a lapáttal. Persze voltak, akik nem a minimumelvre törekedtek: ők hosszabb-rövidebb távokon versenyeztek egymással, amit a többség csendes belenyugvással vett tudomásul. Az utolsó néhány kilométer felé kelletlenül szakadoztak szét a hajók egymástól, mert a közös sátorállítás, főzés, izzadás, leégés, szúnyogetetés erősen összekovácsolta a csapatot.
Bízom abban, hogy nem csak a régiek érezték jól magukat a Dráván, hanem az újak is, és szívesen csatlakoznak majd jövőre, amikor Szlovák tanár úr eligazítását követően Schneringer Bencétől elhangzik Wichmann Tamás örökzöldje „Akkor hát lapát!”.
